Benjámin László: Bolhamadár

Egy szoknyában lakott egy bolha,
nem is ment rosszul a dolga,
nem ivott mást, csak vért
és nem fizetett lakbért,
élvezte a bolha-létet,
nem fenyegette csalétek,
nem háborgatták praktikák,
ővé volt a világ
a bokától egészen a derékig,
s csöndben telt volna tán élete végig,
tán sírja lett volna a szoknya korca,
ha nem határoz másképpen a sorsa.

Ám úgy esett egy alkalommal,
a szoknyát sok más tarka lommal
kiteregették, kiporolták,
és leverték róla a bolhát.
Az, szegény, lehuppant a földre,
fejét csóválta megütődve,
és mérgelődött, hogy a szoknyák
táján romlik a közbiztonság.
Aztán ugrott, ahogy csak bírta lába,
hogy visszatérjen nyájas otthonába.

Ugrott egy akkorát,
amekkorát
senki más nem ugorna,
csak egy bolha.
S a szoknyába már bújt is volna vissza,
ha nem sóhajt alatta egy giliszta:
De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Meghallotta
ezt a bolha,
vére a fejébe tódult,
nekilódult,
ugrált jobbra, ugrált balra,
le az útra, fel a falra,
homorítva,
mellső lábát leszorítva,
a gilisztát szomorítva,
mely irígyen
többször sóhajtott imígyen:

De szépen száll!
Szépen száll a bolhamadár!

Addig ugrált, míg elfáradt,
kiválasztott egy fűszálat,
odafent
megpihent
s panaszolta:
mily terhes madár-volta.
Körbeállják,
megcsodálják,
idehívják,
odahívják,
szegény bolha vérét szívják,
maholnap már repülni sem engedik,
pedig
ha nem volna annyi dolga,
felszállna a bolha-holdba!

Ámde ott röppent el épp
a gonosz veréb,
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
szárnya volna néki, tolla!

Ugrott a bolha a házba,
be a szobába, be az ágyba,
ahol százhúsz bolha lakott.
Ajtajukon bekopogott,
megvárta mind, amíg fölkel
s így szólt: Toll kell!
És a bolhák, mint a héja,
lecsaptak a párnahéjra,
egy toll kiböködő tokját,
valahányan közrefogták,
nekiment
a nagy bolharegiment.
Addig tépték, addig nyúzták,
a tollat végül kihúzták,
ki az udvar közepére.

Hatvan húzta, hatvan tólta,
elöl az érdekelt bolha
így kiáltott a verébre:
Idenézz
te csibész!
Kétség hozzám nem hatolhat,
itt hozzák a bolhatollat!

A veréb
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
madártojásokat tojna!

Ugrott a bolha az ólba,
ott ült Kakasné kotolva,
takargatta húsz tojását,
ne is lássák.
De a bolha
hozzálépett udvarolva:
Kedves tyúk! -bocsánat! jérce,
ha velem helyet cserélne,
elmehetne szórakozni?
nem fogok én kárt okozni,
ha elmegy egy kicsit,
a tojáskák
-Ó mi szépek! ó, mi drágák!-
észre sem veszik!

Bolhaszóval addig győzte,
hogy a tyúk egy kakasszóra
elszaladt a kakasdombra.
Tojások közt legfelsőre
felugrott a bolha,
onnan kiáltotta:
Kot!
Idenézz
te csibész!
Elhiszed-e, hogy madár vagyok?

A veréb
csak megrázta a fejét,
mindez, mondta, nem elég:
Ha a bolha
madár volna,
gyönyörűszépen dalolna!

És a bolha
ahogy csak lábai bírták
fölkereste a pacsirtát,
elmesélte, hogy dalolna,
de a hangját elvesztette,
nincs idő, hogy megkeresse,
mert többfelől sürgetik,
bolhanóta kell nekik,
a pacsirtát arra kéri,
hogy a hangját csak egy napra
adja kölcsön jó kamatra,
visszahozza, megigéri!

Nevettében a pacsirta
még a könnyét is kisírta:
Ó, te bolha, ó, te balga!
belül van a madár hangja!
Senkinek nem adhatok
kölcsön abból. Jónapot!

De a bolha tovább kért